"Ha problémás esettel találkozom, legyen az harapós jószág, vagy esetleg egy olyan kutya, amelyik nem képes rászokni a szobatisztaságra, mindig az előző fejezetben tárgyalt köteléképítéssel kezdem a munkát. Csak ha a helyére tettük a kutya téves elképzeléseit a ranglétrán elfoglalt helyéről, akkor köszönt be a gazda otthonába a nyugodt és örömteli kutyás élet. Ám természetesen nincs két egyforma eset, a problémák is annyifélék, ahány kutyánál jelentkeznek. Azt tapasztaltam, hogy ha hoztak egy kutyát, hogy segítsek helyrehozni a viselkedését, mindig kiderült, nem csak az a hiba vele, ami miatt a gazdája aggódott. Ebből következően a módszeremet alkalmassá kellett tennem a mind szélesebb körű válságkezelésre. Hamarosan kiderült, hogy életem bizony soha többé nem fesz már szürke és egyhangú.Erre nincs is megfelelőbb példa, mint az egyik első esetem, melynek Sally, egy körzeti ápolónő a főszereplője. Sally egy bájos kis falucskában lakik, nem túl messze tőlünk. Egy nap felhívott, és meglehetősen izgatott hangon a következőket mondta: „Hallottam, hogy mivel foglalkozik mostanában. Érdekelne, hogy tudna-e kezdeni valamit az én Bruce-ommal." Bruce négyéves keverék volt, csinos, kissé rókaszerű külsővel. Sally egyszerűen imádta ezt a kutyát, és Bruce is valahogy hasonlóképpen érezhetett gazdasszonya iránt. Csakhogy ennyi szeretet már talán kicsit sok volt a jóból. A kutyát ugyanis gyakorlatilag nem lehetett magára hagyni.Amikor Sally otthon tartózkodott, Bruce-t nem lehetett levakarni róla, bárhová ment is. Az állat állandóan láb alatt volt. Az igazi bajok azonban csak akkor kezdődtek, amikor a nővérnek el kellett mennie hazulról. Amikor az ajtót becsukta maga mögött, a lakásban elszabadult a pokol. Bruce összevissza száguldozott a házban, és őrjöngve hurcolta Sally fellelhető ruhadarabjait. A nő gyakran arra tért haza, hogy a kutya csinos kis fekvőhelyet állított elő a ruhatárából. Azt mondanom sem kell, hogy Sally mosodaszámlája csillagászati összegekre rúgott. Néhány kedvenc ruhájától pedig örökre búcsút kellett vennie.Bruce viselkedésének a legrosszabb vonása mégis az volt, ahogyan a ház bejárati ajtaját kezdte tönkretenni. Először a fából készült ajtótokot rágta meg. A fa engedett, a szilánkok mögül előbukkant a fal. Amikor Sally felhívott, a kutya már átrágta magát a tapétán és a vakolaton, úgyhogy kilátszottak a csupasz téglák. Az ajtó borzalmasan nézett ki. Sally ki akarta hívni a községi ácsot, ugyanakkor tudta, a helyzet mindaddig reménytelen, amíg Bruce fel nem hagy a rombolással.Az elkövetkező években más kutyáknál is nagyon sokszor tapasztaltam ezeket a visszaköszönő tüneteket. Bruce viselkedése klasszikus esetnek számít az egyik leggyakoribb problémának, amivel dolgom akadt: ez pedig a szeparációs stressz. Nem kétséges, minden kutya számára igencsak kellemetlen, amikor a gazdája magára hagyja. Ez a gyötrelmes érzés vezet oda, hogy egyes állatokból ennyire pusztító hajlamok törnek elő. Láttam kutyákat, amelyek széttépték, megették a bútorokat, függönyöket, ruhákat és újságokat. Emlékszem egy olyan állatin, amely magnókazettát evett meg, úgyhogy végül műtéttel kellett eltávolítani a gyomrában összecsavarodott szalagot. Nem szükséges mondanom, hogy a kutyák esetenként meg is ölhetik magukat ilyen helyzetekben.Tapasztalataim szerint azonban a kutyák nem úgy szoronganak ilyenkor, mint ahogyan egy magára hagyott gyermek sóvárog a szülei után. A kutyák inkább olyanok, mint egy aggódó szülő, aki elveszítette szem elől a gyermekét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, Bruce esetében is pontosan erről van szó. Az is kiderült, hogy Sally és kutyája életvitele csak tovább erősítette ezt a helyzetet. Amikor először ellátogattam Sallyékhoz, az első tapasztalatom az volt, hogy Bruce felugrál rám. Sally ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ebből kifolyólag a kutya nem tisztelte az emberek személyes terét. Továbbá Bruce mindig a nő nyomában volt, bárhová ment is Sally, a kutya szobáról szobára követte. Ragaszkodásuk egymás iránt tulajdonképpen megható volt, különös tekintettel arra, hogy Sally és partnere nemrég szakítottak egymással. Nekem azonban azt kellett szem előtt tartanom, hogy a probléma valahol pont itt gyökerezik.Amikor arról kérdeztem Sallyt, hogy milyen rendszeres elfoglaltságai vannak a kutyával, kiderült, hogy ilyenek egyszerűen nem léteznek. Mivel ő volt a körzeti nővér, a nap bármely szakában ugraszthatták valahová. Életében ezért semmi állandóság nem volt. Általában reggel ment dolgozni, néha hazaugrott ebédelni, azonban volt, hogy késő estig bent kellett maradnia. De voltak itt más bajok is. A ház például tele volt az elképzelhető legkülönfélébb játéktárgyakkal. Ezenkívül egy púpozott kekszes vödör állt a bejárati ajtó közelében. Amikor megkérdeztem Sallyt, hogy az mire szolgál azt felelte, hogy része a távozási szertartásnak. Eszerint a munkába induló Sally megsimogatja Bruce-t, azt mondja neki, hogy ne féljen, hamarosan haza fog jönni, majd ad neki egy kekszet, és kimegy az ajtón. A vödörnyi keksz különben arra szolgált, hogy Bruce az egyedüllétek idején se éhezzen, hanem szépen szolgálja ki magát. Nem volt kétséges, hogy Sally nagyon szereti a kutyáját, ám ezt a szeretetet hibás módon közvetítetté Bruce felé. Segítenem kellett, hogy jó irányba tereljük mindezt a gondoskodást.Nem tartott soká felállítanom a diagnózist. Eléggé biztos voltam benne, hogy olyan kutyával van dolgom, amely felelősséget érez a gazdája iránt. Bruce a kölykeként kezelte Sallyt, ezért ha a nő ment valahová, a kutya jó szülőként követte, nehogy valami baja essen. Az ajtó szétszedése a színtiszta pánik megnyilvánulása volt, ugyanis a lakásból itt vezetett kifelé az út, ő pedig mintegy csapdába esett Sally távozása után. Elveszettnek hitt „kölykéhez' pedig csakis az ajtó szétrágásával juthatott. Amikor mindezt elmagyaráztam Sallynek, ő teljesen megértette, mi motiválhatja a kutyája viselkedését. Hiszen nem esne-e kétségbe bármelyikünk, ha a kisgyermeke valahová az ismeretlenbe távozna tőle? A szegény kutyának mindössze ekkora mozgástere maradt, és nem tehetett mást, mint hogy megpróbált Sally után eredni. (Egyébként tudományos vizsgálatok is igazolták már, hogy a kutyában endorfin szabadul fel rágcsálás közben, és ez a vegyület, az adrenalinhoz hasonlóan, csökkenti a fájdalmat.)Mindemellett Sally egy sor olyan dolgot is művelt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Többek között az a mód, ahogy távozott hazulról, még jobban felizgatta Bruce-t. Az indulás előtti rítus megerősítette a kutyát abban, hogy ő a vezére ennek a kicsiny falkának. Ahogy megérette a rítus lényegét, arra is képessé vált, hogy megjósolja a hamarosan bekövetkező rémes eseményt. Ó volt a felelős vezér, és nem akarta, hogy a nő kilépjen abba a világba, amit nem ismer kellőképpen - hiszen, a definíció szerint, az alfa mindig mindent jobban tud.A kutya szorongását csak fokozta gazdája hangulata hazaérkezéskor. Amikor a belépő Sally valami disznóságot talált a lakásban, mindig összeszidta Bruce-t. A kutya szemében ezt a magatartást a gazdánál csakis valami olyan inzultus válthatta ki, ami távollétében érte. Így a kutya ideges volt, amikor gazdája távozott, és akkor is, amikor megjött. Vajon mi történhet vele odakint? De még ez sem volt elég, ugyanis a helyzetet tovább élezte Sally szokása, miszerint a kekszutánpótlást elérhető helyen hagyta az ajtó mellett. Hiszen mit is jelent ez? Az étel felett a vezér rendelkezik, tehát ha mindig van ételed-te vagy a vezér!Amikor efféle esetekkel találkoztam, mindig eszembe jutott Pán Péter története, amikor is Wendy és a gyerekek elrepülnek Gilinggalanggal, a tündérrel. Amikor felszállnak, a tündér varázsporából rászáll egy kevés Nanára, a kutyára is, aki azután képes lesz velük repülni. Amikor a lánc visszarántja a kutyát, pofáján a szomorúság és a rémület kifejezése ül. Aggódott a mesebeli állat, vajon hová is megy a családja, és kétségbe is esett, hiszen a továbbiakban már nem oltalmazhatja őket. Nagyon sajnáltam szegény párát, és most ugyanúgy megsajnáltam Bruce-t is. Mint oly sok más eb, amellyel találkoztam, ő is azt képzelte, hogy ő felel a gazdájáért. Mivel a kutya egy olyan rendszer leszármazottja, ahol a falka fennmaradása mindenek felett áll, a kölyke elvesztése mély kétségbeesésbe taszíthatta. Az én feladatom tehát az volt, hogy megváltoztassam a szerepeket és újraosszam a feladatokat.Minden gazda esetében ugyanúgy szoktam kezdeni a munkát. Sallynek is át kellett esnie a szívélyes köteléképítésen". Csak ha végigcsinálja a négy lépést és megszabadítja Bruce-t a felelősség terhétől, akkor tudja elhárítani felőle a szorongást is. Sally nagyon szerette a kutyáját, ezért eleinte borzasztó kegyetlen dolognak érezte, hogy semmibe kell vennie őt. Mint annyian mások, úgy képzelte; a kutyája teljesen bele fog rokkanni ebbe. Mind a mai napig a legáltalánosabb reakció ilyenkor az, hogy a hozzám forduló kijelenti: „A kutyám biztosan azt fogja hinni, hogy már nem is szeretem őt." Erre én azt felelem, hogy mi, emberek túlzottan is függünk a magunk emberi ideáitól, különösen, ami az emberi szeretetre vonatkozik. Pedig ha nagyon szeretünk valakit vagy valamit, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy jót tegyünk vele. Ennek szellemében arra kérem a gazdákat, ez egyszer próbáljanak kevesebbet gondolni a saját igényeikre, és törődjenek inkább a kutyájukkal. Különben is, ha már egyszer sikerült a helyes előjelű kötelékeket kialakítani a kutyánkkal, annyit babusgathatjuk, amennyit csak akarjuk - mert mindez már egy teljesen más alaphelyzetben fog történni.Bence ekkor már négyéves volt, és olyan régóta élt ebben a helytelen rendszerben, hogy minden tekintetben egyfajta mintapéldánya volt az elrontott kutyáknak. Hogy az egyedül hagyás problémáját külön orvosolhassam, mélyebbre kellett ásnom a baj gyökeréhez. Az első dolog az volt, hogy megkérem Sallyt, ne hangoztassa, mikor fog elmenni hazulról. Azt szerettem volna, hogy valódi vezérként viselkedjék, aki akkor megy és jön, amikor csak kedve szottyan rá. Azt is javasoltam neki, hogy távozását ne kísérje túl sok változás a házban. Amikor Sally otthon tartózkodott, állandóan szólt a tv és a rádió, ő pedig vagy a kutyájához beszélt, vagy a telefonban csevegett valakivel. Így amikor elment otthonról, a kutyát hirtelen fojtogató csönd vette körül. A zajos, élettel teli ház egyszerre olyan hellyé változott, ahol nincs semmi, csak üresség és magány. A kutyának minden azt sugallta, hogy Sally otthagyta őt.Sallynek arról is le kellett szoknia, hogy élelmet hagyjon szanaszét a kutyának. Ez teljesen rossz irányba terelte a dolgokat, mert azt az érzést erősítette Bruce-ban, hogy ó a vezér. Ráadásul semmi értelme sem volt, hiszen a kutya nem is evett a kekszből. Hogyan is ülhetne le egy "szülő" enni, amikor épp nem tudja, merte járhat a félten „gyermek"? Ehelyett azt tanácsoltam Sallynek, hogy saját maga etesse Bruce-t, alkalmazza a gesztus-evést, hogy ezzel is hangsúlyozza a saját fensőbbségét. A következő két hétben ezzel kellett foglalkoznia.A legfontosabbnak azonban azt tartottam, hogy szűnjenek meg a drámai jelenetek, amelyek Sally távozását és visszatérését övezték. Ezeknek az eseményeknek ezentúl a lehető legtermészetesebben kellett zajlaniuk. Hogy Bruce megtanulhassa, hogy Sally jövése-menése teljesen természetes dolog, kidolgoztam szómám a „gesztus-távozás" módszerét. Meg kell, hogy mondjam, Sally elég furcsa képet vágott, amikor először megemlítettem, hogy mit várok tőle. Ennek ellenére becsülettel kitartott, és folytatta a tréninget. Azt szerettem volna, ha Bruce nem kerülne olyan izgatott állapotba, amikor Sally elmegy hazulról. A bejárati ajtót érthető okokból nem lehetett erre a célra felhasználni, hiszen Bruce keserveinek nagy része a lakásnak ehhez a pontjához kötődött. Sajnos a háznak nem volt más ajtaja, így Sallynek a nappali ablakán kellett kimásznia.Habár ily módon a távozás nem volt éppen mindennapi látvány, Sallynek az öltözködést, a kabát és cipő felvételét feltétlenül Bruce szeme láttára kellett végrehajtani. A rádiót is bekapcsolva kellett hagynia, hogy a lakás megszokott légköre minél kevésbé változzon meg, ha ő elmegy. Ezek után kimászott az ablakon, körbement a ház mellett, majd visszajött a bejárati ajtón keresztül. Amikor belépett, Bruce-t észre sem volt szabad vennie. Az üzenet világos: ő a vezér, akkor és úgy távozik és tér vissza, amikor és ahogy épp kedve tartja. Ehhez nincs szüksége a kutya engedélyére. Sally elmondása alapján Bruce arcán a maximális értetlenség honolt ezekben az időkben. Egyszerűen nem értette, hogy mi folyik körülötte. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy egyáltalán nem esett kétségbe a változások miatt. Felbátorodva ezen, azt tanácsoltam Sally-nek, ismételje meg az ablakos mutatványt, de most már öt percig maradjon kint, mielőtt visszajönne. Bruce-t továbbra sem volt szabad észrevenni. A kutya most is nyugodtan szemlélte gazdája távozását és visszatérését. Az ajtó sem tanúskodott újabb rombólésról.Sokszor megkérdezték már tőlem, vajon miért kell újból és újból megerősíteni a vezér pozícióját, ha újra viszontlátjuk a kutyánkat. Ennek számos oka van. Az egyik legfontosabb választ most is a vadon szolgáltatja nekünk. A farkasfalka szerkezete állandóan változik. Amikor a farkasok vadászni mennek, egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian túlélik a kalandot. Mindig fennáll a lehetőség, hogy az alfa-egyedek valamelyike vagy egyik-másik alárendeltjük megsérül, elpusztul. Így hát újból és újból szükség mutatkozhat az erőviszonyok tisztázására, hogy az egyedek tudják, aktuálisan ki vezeti őket, és melyiküknek mi lesz a feladata az elkövetkezőkben. A kutyában ugyanezek az ösztönök munkálkodnak, és ezek a háziasítás során sem változtak lényegesen. Amikor eltűnünk a kutya szeme elől, ő nem tudhatja, hová megyünk, és mikor jövünk majd vissza. Így hát, amikor visszatérünk, nem számít, mennyit voltunk távol, a kutyának meg kell győződnie arról, ki is a vezér tulajdonképpen. Ez az egyedüli módja, hogy a rendszer megtartsa nyugalmi helyzetét.Nagyon imponáló volt, ahogy Sally végig kitartott, és hosszú időn keresztül végezte kutyájával a gyakorlatokat. Egy hétvégén láttunk neki a munkának. Megkértem, hogy minden kimászás során maradjon öt perccel tovább odakinn. Vasárnapra Bruce már sokkal nyugodtabban tűrte az egyedüllétet, és nem nyúlt az ajtóhoz. Nem tudom, a szomszédok mit gondolhattak, amikor azt látták, hogy egy nő folyamatosan ugrál kifele a háza ablakán, de őszintén szólva, ez sem őt, sem engem nem érdekelt.Sally akkor is folytatta a megkezdett feladatot, amikor ismét munkába kellett mennie. Hamarosan Bruce már nem ugrált föl rá, ha megjött este, hanem szépen farkcsóválva álldogált. Kenőjük kapcsolata szorosabbá vált, mint valaha. És Sally végül megejthette az oly régóta vágyott telefont a helyi ácsmesterrel is..." Jan Fennel - Kutyapszichológia (részlet)
2007.05.24. 12:59 :: V. Eszter
3 komment
Címkék: könyv kutyapszichológia fennel
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://vagany.blog.hu/api/trackback/id/tr7086451
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pécsi Andrea 2008.02.17. 08:28:45
Kedves Kutyabarátok!
Az említett könyv valóban sokat segít hűséges társaink megértésében és felelősségteljes, lelkiismeretes gondozásában. Nekem egy jelenleg 8 hónapos Bichon Havanese kutyusom van. Sétáltatása során gyakran találkozom olyan kutyákkal és gazdáikkal, akik e tudás nélkül élnek együtt kedvencükkel. Azok a tanácsok és elvek, melyeket Jan Fennel ad át nekünk könyvében igen sokat segítenek abban, hogy kutyánk szabad akaratából tegye meg mindazt, amit egyébként kiképzések és ráerőltetések alapján szeretnénk elérni vele. Lépésről lépésre követtem a könyv utasításait és be kellett látnom, hogy a kezdetben szigorúnak tűnő lépések kutyám számára is egyértelművé tették a kommunikációt közöttünk. Tényleg működik és tényleg minőségi változást eredményez mindkettőnk számára. Akik hallottak már ...-ról, a Suttógóról, azok tudják, hogy mennyi mindent sikerült elérnie lovak esetében pusztán azzal, hogy az ő nyelvükön "szól" hozzájuk. Monty Roberts bátorítására írta meg könyvét Jan Fennel, mely teljes egészében saját tapasztalataira épül. E két név önmagáért beszél! Csak olyan dolgot tanulhatunk belőle, mely igazán szerető és megértő barátot nevel belőlünk és alkalmassá tesz minket egy olyan kommunikációra melyet kutyánk is és mi is megértünk. Gondoljunk bele: kutyáink megtanultak vezetni minket, ha vakok vagyunk. Megtanultak kimenteni minket a bajból, mérhetetlen alkalmazkodásukkal képesek elviselni a mi őrült, rohanó és következetességet nélkülöző világunkat csak azért , mert szeret minket. Nem érdemel annyit, hogy az Ő "nyelvén szóljunk" hozzá akkor, ha hozzá beszélünk, hogy megismerjük legalább az alapvető testbeszédük lényegét? Egyik cikk elején olvastam, hogy "Kutyánk nem vágyik másra, mint hogy elajándékozza a szívét." Fogadjuk ajándékként és eszerint is bánjunk velük. Ne legyen magától értetődő, hogy egy élőlény teljes bizalommal ránk bízza magát! Nem birtokolnunk kell, hanem közösen együtt élnünk.
Sok sikert kívánok ehhez mindenkinek és boldog éveket a kedvencükkel.
Andi
Az említett könyv valóban sokat segít hűséges társaink megértésében és felelősségteljes, lelkiismeretes gondozásában. Nekem egy jelenleg 8 hónapos Bichon Havanese kutyusom van. Sétáltatása során gyakran találkozom olyan kutyákkal és gazdáikkal, akik e tudás nélkül élnek együtt kedvencükkel. Azok a tanácsok és elvek, melyeket Jan Fennel ad át nekünk könyvében igen sokat segítenek abban, hogy kutyánk szabad akaratából tegye meg mindazt, amit egyébként kiképzések és ráerőltetések alapján szeretnénk elérni vele. Lépésről lépésre követtem a könyv utasításait és be kellett látnom, hogy a kezdetben szigorúnak tűnő lépések kutyám számára is egyértelművé tették a kommunikációt közöttünk. Tényleg működik és tényleg minőségi változást eredményez mindkettőnk számára. Akik hallottak már ...-ról, a Suttógóról, azok tudják, hogy mennyi mindent sikerült elérnie lovak esetében pusztán azzal, hogy az ő nyelvükön "szól" hozzájuk. Monty Roberts bátorítására írta meg könyvét Jan Fennel, mely teljes egészében saját tapasztalataira épül. E két név önmagáért beszél! Csak olyan dolgot tanulhatunk belőle, mely igazán szerető és megértő barátot nevel belőlünk és alkalmassá tesz minket egy olyan kommunikációra melyet kutyánk is és mi is megértünk. Gondoljunk bele: kutyáink megtanultak vezetni minket, ha vakok vagyunk. Megtanultak kimenteni minket a bajból, mérhetetlen alkalmazkodásukkal képesek elviselni a mi őrült, rohanó és következetességet nélkülöző világunkat csak azért , mert szeret minket. Nem érdemel annyit, hogy az Ő "nyelvén szóljunk" hozzá akkor, ha hozzá beszélünk, hogy megismerjük legalább az alapvető testbeszédük lényegét? Egyik cikk elején olvastam, hogy "Kutyánk nem vágyik másra, mint hogy elajándékozza a szívét." Fogadjuk ajándékként és eszerint is bánjunk velük. Ne legyen magától értetődő, hogy egy élőlény teljes bizalommal ránk bízza magát! Nem birtokolnunk kell, hanem közösen együtt élnünk.
Sok sikert kívánok ehhez mindenkinek és boldog éveket a kedvencükkel.
Andi
viki · http://www.myvip.com 2008.08.09. 18:16:55
nagyon sok kutyam van,kiskorom ota kotodok o hozzajuk,es nagyon szeretem oket.hogy ugyanezt tudjam nyujtani nekik is,magukat,szeretem es ok is szeressenek,es tudjak,hogy mit szeretnek toluk,vagy mit is kovetelek,ezert megszeretnem tudni,hogy hol lehet venni jan fennel-kutyapszihologi cimu konyvet,vagy lehalabb mit tartalmaz,mivel en szlovakiaban lakom,es nem biztos hogy itt van.vagy ha Magyarorszagon ezt a konyvet ismeritek,es tudjatok,hogy hol talalhato,akkor lecives irja.remelem tudtok valaszolni ra.es nagyon szepen megkoszonnem.
viki
viki
vreka (törölt) 2008.10.26. 10:21:26
Sziasztok! Én már harmadjára olvasom a könyvet és még mindig imádom! Tudtommal, sajnos már nem forgalmazzák, de itt egy url cím, amin el lehet érni: 209.85.135.104/search?q=cache:oc0-Ndpj7gEJ:www.pointerclub.hu/fajtaismerteto/%2520Kutyapszicholgia.doc+Jan+Fennel:+Kutyapszichol%C3%B3gia&hl=hu&ct=clnk&cd=12&gl=hu&client=firefox-a
Remélem, tudtam segíteni. Sok szerencsét!
Remélem, tudtam segíteni. Sok szerencsét!
Utolsó kommentek